2011. február 13., vasárnap
amman városnézés
Hosszú-hosszú csipkerózsika álmunkból ébredve. Könnyed pihenő napot terveztünk szombatra. Reggeli a szállóban arab ízek. Kihívás már reggel, mit lehet enni meg mit nem. Ázsiában vagyunk, itt a nyers életveszélyes lehet, na de mégis egy ilyen jó szállodában. Én mindent vállaltam lesz ami lesz. Eddig megúsztam. Nagyon jó az arab, pontosabban jordán konyha. Egyébként kicsit afrikai fílingem van. Főleg miután lejöttünk délre ma azaz vasárnap. De erről később. Római kor emlékeinek megtekintése után (citadella, forum romanum) átvágtuk magunkat alsóváros bazársoros nyüzsgetegén. Ízek, szagok, emberek. Szénkimérés zacskóba, garázstuning, fűszerek, nyugati jellegű gyógyszertárak, gazdag zöldség-gyümölcs-hal piac, pisztáciás sütik, mézes levelestészták, utcán kiabáló babgulyás szerű specialitást áruló árusok, mecset előtt zoknis lábukat, arcukat mosó férfiak, mindenhol rendőrök, turiszt police, kíváncsi szempárok. Még buszjegy vasárnapra petrába, aztán vacsora. Darált birka húsból kis sült kolbászkák, humusz,padlizsánkrém, sült paradicsom, citromos olívaolajos zölderős darálék, uborka, saláta, báránysült. Nem tudom hogy nagyon jó, vagy csak tökéletes volt. Jóéjt(vágyat) kívánok
DEDSEE
Akkor az első nap, vagy a nulladik? Tulajdonképpen reggel hatkor már én sem nagyon tudtam, hogy most éppen melyik nap van. Megkezdtük a második 24 órás ’műszakot’. Rainak alaklmi taxisunknak kiadtam a parancsot. Irány a holt tenger. Trapéz adisdas melegítő nadrágot viselt, szerencsére nem susogós félét, a szeme majd leragadt de mondta no probléma. Nálam is törtebb angolsággal magyarázta, hogy most felesleges kimennünk a holt tengerhez aztán vissza a fővárosba, másnap meg megint vissza a bibliai helyeket megnézni, majd ő tudja, egy nap alatt mindent megnézünk. De fáradtak vagyunk, csak nem tudunk becsekkolni a szállóba. Nem érdekelték a kifogások indultunk. Matabó gyönyörű mozaikokkal, nébó hegy, maga a kánaán, jézus keresztelő helyének kiépített bázisán a belépő kapunál fogyott el az utolsó erőnk, és a maradék türelmünk. A HOLT TENGERHEZ AKARUNK MENNI!!!!!! Ide visszajövünk holnap. Ok, ok no probléma, és már indultunk is. Kértük álljon meg valahol mert narancsot szeretnénk... de nem értem a mondat végére, beletaposott a fékbe kiugrott az autóból és nagy vigyorogva fél perc múlva visszaállított 3 paradicsommal. Egy nekem, egy neki, egy Andinak. Beleharapott a paradicsomba és indult is tovább. Mondom narancsot... ok, ok fék 3 naranccsal vissza. És hipp meg hopp délre már ott is voltunk a holt tengernél. Este hatra értünk a szállóba és ágynak estünk 12 órára. Holtengeri utunk után hullák lettünk, bár holtbiztos, hogy ő is holtáig emlegeti ezt a napot.
2011. február 12., szombat
jordániai körút:a megérkezés
Csütörtökön este 7kor az asszony már ideges. Hol jársz nemsokára indulnunk kell. Mindjárt vége a munkának 22kor csekin, aztán repülés. Szerintem csak azért nem izgulok mert kapkodok, nincs ráidőm. Csodák már pedig vannak:-) Előbb érünk a reptérre mint azt bárki is gondolná. Adri földi légiutaskísérőnk kicsit csodálkozik is, aztán meg azt sem mondom hajrá és már el is vittek a Vámosok!A vip váróban várom az indulást állítólag jó ide a kártyám, vagy nem az enyém? Belépek a repülőre mire kedves sztyui Éva azzal fogad hogy mivel a feleségem ma 28 éves foglaljunk helyet itt az első osztályon, hogy többet tudjon velünk foglalkozni. Szerintem ebben is benne van a keze, de nem az ellenségemnek;-) Pezsgő idulás előtt, alatt, szendvics, mosoly... hajnali 3.30-kor ammani idő szerint landoltunk. Alkudozás a taxisokkal, összeálltunk egy magyar párral, végül 5.30kor hajnalok hajnalán amman cyti center. Ott a reptéri taxisunk ki...tt bennünket, sértődötten ott hagyott, hogy ő nem tudja melyik a Ramada szálló és már álmos is. A kétségbeesés környékez. Leintek egy másik taxist. Sorry ő sem tudja hol van a ramada szálló. Mondom nem lehet ez olyan bonyolult nézem az utcatáblákat, a térképet, feliratokat minden arab írással. Úristen írás és olvasástudatlanná váltam mintegy 4 óra leforgása alatt. Megáll egy autó, benne 4 sötét alak. Látják a csomagokat, az egyik rámkiállt. Kb úgy beszél angolul mint én. Veulkam dzsordáni! Ezzel csak azt akarom érzékeltetni hogy nem volt tiszta az angolsága! Angolul kérdez magyaráz: Minden rendben? Honnan jöttünk? Ők vacsorázni mennek a barátaival. Mi mit csinálunk itt? Mondom a Ramada szállóban szeretnénk menni. Kipattan az autóból, int a többieknek menjenek majd később megy utánuk, bár ezt arabul mondta de én megértettem. Int hogy kövessük. Közel van a szállodánk? kerekedik el a szemem. Nem a taxija van közel majd ő elvisz minket. Mennyi? 5. No2. No4. No3. 3? Hmmm. ok mister. Eltűnik, majd taxival, vissza. addigra már másik taxi is megáll, elhesegeti őket. Ezek az enyémek.
Foglaltam előre szállást az interneten, de belépés csak 12órától. A szállóhoz érve mondom is a taxisnak várjon egy kicsit. A portás udvariasan elmagyarázza, bemehetünk előbb de egy teljes napot ki kell fizetni, de szerinte arra nem jár a kedvezményes foglalási díj. Visszaülök a taxiba, ránézek a sofőrre: Éhes vagy? Kicsit, de nem probléma.De én is. mondom neki úgyhogy menjünk enni. Vigyél valahova és a vendégem vagy egy reggelire. 6 óra van, nem aludtunk szinte semmit, de a falafel nagyon finom...
Foglaltam előre szállást az interneten, de belépés csak 12órától. A szállóhoz érve mondom is a taxisnak várjon egy kicsit. A portás udvariasan elmagyarázza, bemehetünk előbb de egy teljes napot ki kell fizetni, de szerinte arra nem jár a kedvezményes foglalási díj. Visszaülök a taxiba, ránézek a sofőrre: Éhes vagy? Kicsit, de nem probléma.De én is. mondom neki úgyhogy menjünk enni. Vigyél valahova és a vendégem vagy egy reggelire. 6 óra van, nem aludtunk szinte semmit, de a falafel nagyon finom...
2011. január 2., vasárnap
A film - rólunk: Másnaposok, The Hangover
Azt gondolom, ha egyszer elszánnánk magunkat, hogy elmegyünk egy legénybúcsúra, egymás legénybúcsújára (már lekéstük, persze) akkor nagyjából az úgy sülne el, ahogy ebben a filmben.
Egyébként a párhuzam is megdöbbentő, az orvos, a tanár és két barátja (ki a negyedik, aki elveszik? Kéri Barna?) egy Mercedessel (amit persze jól összezúznak) megünneplik az utolsó nagy alkalmat, csapnak egy legénybúcsút.
A faterok motoron után egy másik vígjáték, ami rólunk szól. Jó volt rajta röhögni, pedig inkább sírni kellene.
2010. december 24., péntek
2010. december 16., csütörtök
Nem tegnap volt
A múltkor, amikor találkoztam Halgas Csabával és utána volt egy kis időm visszanézni a régmúltba, érdekes dolgokat idéztem fel. Persze ezek inkább csak nekem érdekesek, mert sokszor elgondolkodom azon, hogy amikor a gyerekünkkel foglalkozunk, akkor milyen kis dolgok - amelyekre soha nem gondoltunk volna akkor amikor megtörténtek - mennyire maradandó élmény lesz neki(k) a későbbiekben. 3 éve múlva. 10 év múlva. 30 év múlva.
Nem is tudom, hogy hány éves lehettem, talán 10-14, nagyon sokat lógtam a nagypapáméknál a telepen, a Széchenyi utca 11-ben. Velük szemben, kicsit ferdén lakott a Csaba, akinek akkor dob felszerelése volt és sokszor gyakorolt. Amikor ott voltam és hallottam, hogy gyakorolni kezd, meg voltam őrülve, hogy átmenjek. Át is mentem szinte mindig. Nem gondolom, hogy nagyon örült nekem, érdemben nem tudtam én semmit hozzátenni a dobhoz vagy a zenéhez, csak leültem a szobában (utcai szoba volt, kifelé volt az ablaka, ez nem a Csaba szobája volt, az bent volt hátul) és imádtam hallgatni. Most is előttem van a jellegzetes arckifejezés, ahogy ütötte a dobokat, alapritmusokat perceken kersztül, néha belepörgetett, azt sem tudtam vajon mi ez, mit miért, de imádtam hallgatni. Amikor már rendszeres látogató voltam biztos kérdezgettem is (nem emlékszem), elmondta, hogy mi a felső tam, mi az alsó és megmutatta hogyan kell fogni a dobverőt. Ezt azután sok embernek megmutattam, a hülyék nem tudták hogy kell, tudtam vele menőzni. Aztán elmegyarázta miért van pokróc a nagy lábdobban, miért ragaszt kis filcet az also tam bőrére, megmutatta a pergőnek hogy kell beállítani a pergő rugóit. Mutatta hogy kell csengetni a láb cint és én nagyon boldog voltam. Megmutatta, hogy mit jelent a kávázás (nem kávézás!), amikor a pergő káváján kopogtatjuk az ütemet...ezt utána sok koncert és egyéb felvételen kihallottam, soha nem mulasztottam elmondani a hülyéknek, hogy most pont kávázik a dobos.
Nem is tudom pontosan mennyi a korkülönbség köztünk, de akkor soknak tűnt. Ő mindent tudott, én meg ittam a szavait. Amikor meg a többiek is ott voltak és próbált a teljes Madártej, nos, az volt a kánaán számomra.
http://www.youtube.com/watch?v=GRHTbVF3hAA
Nem is tudom, hogy hány éves lehettem, talán 10-14, nagyon sokat lógtam a nagypapáméknál a telepen, a Széchenyi utca 11-ben. Velük szemben, kicsit ferdén lakott a Csaba, akinek akkor dob felszerelése volt és sokszor gyakorolt. Amikor ott voltam és hallottam, hogy gyakorolni kezd, meg voltam őrülve, hogy átmenjek. Át is mentem szinte mindig. Nem gondolom, hogy nagyon örült nekem, érdemben nem tudtam én semmit hozzátenni a dobhoz vagy a zenéhez, csak leültem a szobában (utcai szoba volt, kifelé volt az ablaka, ez nem a Csaba szobája volt, az bent volt hátul) és imádtam hallgatni. Most is előttem van a jellegzetes arckifejezés, ahogy ütötte a dobokat, alapritmusokat perceken kersztül, néha belepörgetett, azt sem tudtam vajon mi ez, mit miért, de imádtam hallgatni. Amikor már rendszeres látogató voltam biztos kérdezgettem is (nem emlékszem), elmondta, hogy mi a felső tam, mi az alsó és megmutatta hogyan kell fogni a dobverőt. Ezt azután sok embernek megmutattam, a hülyék nem tudták hogy kell, tudtam vele menőzni. Aztán elmegyarázta miért van pokróc a nagy lábdobban, miért ragaszt kis filcet az also tam bőrére, megmutatta a pergőnek hogy kell beállítani a pergő rugóit. Mutatta hogy kell csengetni a láb cint és én nagyon boldog voltam. Megmutatta, hogy mit jelent a kávázás (nem kávézás!), amikor a pergő káváján kopogtatjuk az ütemet...ezt utána sok koncert és egyéb felvételen kihallottam, soha nem mulasztottam elmondani a hülyéknek, hogy most pont kávázik a dobos.
Nem is tudom pontosan mennyi a korkülönbség köztünk, de akkor soknak tűnt. Ő mindent tudott, én meg ittam a szavait. Amikor meg a többiek is ott voltak és próbált a teljes Madártej, nos, az volt a kánaán számomra.
http://www.youtube.com/watch?v=GRHTbVF3hAA
2010. november 22., hétfő
Egy koncert margójára....
Tenap este elmentem a Jobb velünk a Világ c. jótékonysági koncertre, amit a Nem adom fel alapítvány azonos nevű zenekara rendezett, meghívott vendég volt a Csík Zenekar, a Kiscsillag és a Quimby. A koncert célja jótékony, megnevezve egy gyermekotthon építésére kerül a teljes bevétel, a rendezők, a Nem adom fel alapítvány maguk is fogyatékkal élő emberekből áll, illetve javarészt fogyatékkal élők alkotják, már ha lehet egy alapítványt alkotni.
A fogyatékkal élőkkel szemben mindig van egy kis távolságtartásunk, nem tudjuk, hogy mi a jó, ha sajnáljuk őket, vagy tudomást sem veszünk a "másságukról" és úgy segítjük őket, esetleg képletesen fejünket a homokba dugva menekülünk.
Nekem kicsit más a viszonyom, hisen anyám gyógypedagógus, gyerekkoromban naponta talákoztam fogyatékosokkal, az egyetemen pedig 3 éven keresztül napi rendszerességgel jártam egy albérletbe, ahol 4 szurdopedagógus lakott (lányok ;-) ), akik siketek és nagyothallók oktatásával és nevelésével foglalkoztak, jelelés segítségével. Ott nagyon sokat tanulhattam meg arról, hogy az artikulálatlanul, furcsa módon "beszélő" lányok, fiúk sok esetben - tudom, hogy közhely - többek nálunk és őszinte érzésekkel viszonozzák a feléjük forduló pozitív "normális" embereket, akik befogadják őket. Nincs ez másként az enyhe mértékű szellemi sérültekkel sem, ahol a kommunkáció már kicsit nehézkesebb, de meglepő, hogy mennyire álarc és szerep nélküli reakcióval fogadják közeledésünket. Mi "normális emberek" már képtelenek vagyunk ennyire őszintén fogadni és viszonozni valaki közeledését, vagy ennyire nyíltan és őszintén beszélni érzéseinkről és dolgainkról. Őket nem zavarja a sárgán rohadó külvilág, nem félnek attól, hogy érzéseikkel a másik visszaél, csak azt érzik, hogy adni kell, adni kell és örülni a másiknak. Tényleg érdekes a helyzet, de nem akarok ebbe mélyebben belemenni, csak azért írtam le, hogy érezzétek, nem viszolygok, nem nézem le (milyen durva leírni is!!!) az akár szellemi akár egyéb fogyatékkal élőket.
Viszont ez a koncert nagyon durva volt.
A szokásos nyitóbeszédek után (pl. Schmidt Pál) a fogyatékosokból álló Nem adon fel zenekar következett, ahol egy-egy vendégművész segítségével (aki a fellépő másik zenekarokból jöttek) adták elő sajátszerzeményeiket. A koncert 18-kor kellett volna kezdődnie és nagyjából 19-kor indult el a bénán, esetlenül patetikus beszédekkel, teljesen vicces volt, hogy Kiss Tibor a Quimby énekesének 5-6 mondatos beszéde mellett Schmidt Pál maga is enyhén szellemi sérültnek tűnt. Bénán, rosszul fogalmazva, a lényeget kikerülve, képletesen botladozva adta elő a dolgokat. szánalmas.hu.
Utána jött a Nem adom fel zenekar. Már a bekonf előtt, alatt is az enyhe fokú szelemi sérült énekes(?) berohangált a színpadra, kaotikusa állapotokat teremtve, a mikrofonba rosszul artikulálva érthetelen módon ordítva biztatta a közönséget. Próbáltak megálljt parancsolni, de semmi. Tovább esett a színvonal, amikor a zenekar játszani kezdett. Tulajdonképpnem a szépen és jól megírt szövegeket (http://www.youtube.com/watch?v=_pbu_94rHDc ) a berohangálós (Honnan? Miért????) társak artikulálatlan, de hangos bekiabálásokal teljesen tönkretették.
A köztes szinpad átépítésben is teljes káoszt csináltak, aminek hatására minden giga elhúzódássá vált és a Kiscsillag zenekar az ő egy órás műsorára már kilenc után került színpadra, őt követte a Quimby nagyjából 50 perces műsorával nekem pedig a félmaraton után a szűk padsorok között úgy beállt a lábam a röpkének kurvára nem nevezhető 6 óra (!!!!!!!!) ülés után, hogy gyakorlatilag nem bírtam felállni és menni. Fél óra rehabilitációs torna után már bírtam állni és lassan, bicegve menni. Ezzel nem tűntem ki a fogyatékkal élők közül, csoda, hogy nem adott valaki kerekes széket.
Nyilvánvalóan teret kell adnunk a társainknak, legyen az Down szindrómás, esetleg mozgásában korlátozott, vagy hallsásérült, vagy gyengén vagy egyáltalán nem látó. Azonban azt gondolom, hogy a mi felelősségünk is úgy irányítani őket, hogy amit csinálnak az elérjen valamilyen színvonalat, amely legalább részben megfelel a normáknak és valamiféle essencia, valami plusz töltet van benne, ami miatt érdemes megcsinálni és mindenkinek ad valamit. Egy érzést, egy gondolatot és harmónikus dallamot, akármit, amivel ők és mi is többek lehetünk.
Enyhe fokú szellemi sérültet, aki rosszul artikulál és beszél énekeltetni számomra olyan, mintha tornászgerendára irányítanánk a nem látót, vagy a mozgássában korlátozottat futtatnánk, illetve kisérelnénk meg futtatni. Én azt gondolom, hogy nem volt igazán jó a dolog, nem is nagyon tudták a vendégművészek sem kezelni, és környezetemben ülők is néha megdöbbentek a produkció láttán. Azt éreztem, hogy pont a sajnálatot erősítették bennünk, hogy - ó szegény, mennyire rosszul énekel - pedig pont ezt nem kellett volna.
Ez persze egy magánvélemény, nem feltétlenül kell egybeesen máséval, lehetséges, hogy mások teljesen máshogy vélekednek a dologról.
Egyébként Lovasi a Kiscsillaggal hozta az átlagos formáját, tudatosult bennem, hogy engem már nem köt le, sem a hajdan számomra annyira sokat jelentő Kispál és a Borz, sem az új formációja Bandinak. Nem rossz, tulajdonképpen szeretem most is, de szívesebben hallgatom a zeneileg sokkal profibb, szövegeiben sokkal mélyebbre hatoló Kiss Tibort és a Quimby-t. Most pont úgy untam, mint a Búcsúkoncerten, a Szigeten. A Quimby-t meg pont olyan szivesen hallgattam, mint, naponta az autómban. Lehet, hogy ez a világ rendje, az elmúlás és a megunás.
A Csík zenekar, a vendégként hívott Presser Gáborral remek volt, ők mindig tetszenek kb fél óráig, amikor kezdem hiányolni a basszusgitárt és a ritmusszekciót a dobbal. Szerencsére nem is zenéltek sokkal tovább.
A fogyatékkal élőkkel szemben mindig van egy kis távolságtartásunk, nem tudjuk, hogy mi a jó, ha sajnáljuk őket, vagy tudomást sem veszünk a "másságukról" és úgy segítjük őket, esetleg képletesen fejünket a homokba dugva menekülünk.
Nekem kicsit más a viszonyom, hisen anyám gyógypedagógus, gyerekkoromban naponta talákoztam fogyatékosokkal, az egyetemen pedig 3 éven keresztül napi rendszerességgel jártam egy albérletbe, ahol 4 szurdopedagógus lakott (lányok ;-) ), akik siketek és nagyothallók oktatásával és nevelésével foglalkoztak, jelelés segítségével. Ott nagyon sokat tanulhattam meg arról, hogy az artikulálatlanul, furcsa módon "beszélő" lányok, fiúk sok esetben - tudom, hogy közhely - többek nálunk és őszinte érzésekkel viszonozzák a feléjük forduló pozitív "normális" embereket, akik befogadják őket. Nincs ez másként az enyhe mértékű szellemi sérültekkel sem, ahol a kommunkáció már kicsit nehézkesebb, de meglepő, hogy mennyire álarc és szerep nélküli reakcióval fogadják közeledésünket. Mi "normális emberek" már képtelenek vagyunk ennyire őszintén fogadni és viszonozni valaki közeledését, vagy ennyire nyíltan és őszintén beszélni érzéseinkről és dolgainkról. Őket nem zavarja a sárgán rohadó külvilág, nem félnek attól, hogy érzéseikkel a másik visszaél, csak azt érzik, hogy adni kell, adni kell és örülni a másiknak. Tényleg érdekes a helyzet, de nem akarok ebbe mélyebben belemenni, csak azért írtam le, hogy érezzétek, nem viszolygok, nem nézem le (milyen durva leírni is!!!) az akár szellemi akár egyéb fogyatékkal élőket.
Viszont ez a koncert nagyon durva volt.
A szokásos nyitóbeszédek után (pl. Schmidt Pál) a fogyatékosokból álló Nem adon fel zenekar következett, ahol egy-egy vendégművész segítségével (aki a fellépő másik zenekarokból jöttek) adták elő sajátszerzeményeiket. A koncert 18-kor kellett volna kezdődnie és nagyjából 19-kor indult el a bénán, esetlenül patetikus beszédekkel, teljesen vicces volt, hogy Kiss Tibor a Quimby énekesének 5-6 mondatos beszéde mellett Schmidt Pál maga is enyhén szellemi sérültnek tűnt. Bénán, rosszul fogalmazva, a lényeget kikerülve, képletesen botladozva adta elő a dolgokat. szánalmas.hu.
Utána jött a Nem adom fel zenekar. Már a bekonf előtt, alatt is az enyhe fokú szelemi sérült énekes(?) berohangált a színpadra, kaotikusa állapotokat teremtve, a mikrofonba rosszul artikulálva érthetelen módon ordítva biztatta a közönséget. Próbáltak megálljt parancsolni, de semmi. Tovább esett a színvonal, amikor a zenekar játszani kezdett. Tulajdonképpnem a szépen és jól megírt szövegeket (http://www.youtube.com/watch?v=_pbu_94rHDc ) a berohangálós (Honnan? Miért????) társak artikulálatlan, de hangos bekiabálásokal teljesen tönkretették.
A köztes szinpad átépítésben is teljes káoszt csináltak, aminek hatására minden giga elhúzódássá vált és a Kiscsillag zenekar az ő egy órás műsorára már kilenc után került színpadra, őt követte a Quimby nagyjából 50 perces műsorával nekem pedig a félmaraton után a szűk padsorok között úgy beállt a lábam a röpkének kurvára nem nevezhető 6 óra (!!!!!!!!) ülés után, hogy gyakorlatilag nem bírtam felállni és menni. Fél óra rehabilitációs torna után már bírtam állni és lassan, bicegve menni. Ezzel nem tűntem ki a fogyatékkal élők közül, csoda, hogy nem adott valaki kerekes széket.
Nyilvánvalóan teret kell adnunk a társainknak, legyen az Down szindrómás, esetleg mozgásában korlátozott, vagy hallsásérült, vagy gyengén vagy egyáltalán nem látó. Azonban azt gondolom, hogy a mi felelősségünk is úgy irányítani őket, hogy amit csinálnak az elérjen valamilyen színvonalat, amely legalább részben megfelel a normáknak és valamiféle essencia, valami plusz töltet van benne, ami miatt érdemes megcsinálni és mindenkinek ad valamit. Egy érzést, egy gondolatot és harmónikus dallamot, akármit, amivel ők és mi is többek lehetünk.
Enyhe fokú szellemi sérültet, aki rosszul artikulál és beszél énekeltetni számomra olyan, mintha tornászgerendára irányítanánk a nem látót, vagy a mozgássában korlátozottat futtatnánk, illetve kisérelnénk meg futtatni. Én azt gondolom, hogy nem volt igazán jó a dolog, nem is nagyon tudták a vendégművészek sem kezelni, és környezetemben ülők is néha megdöbbentek a produkció láttán. Azt éreztem, hogy pont a sajnálatot erősítették bennünk, hogy - ó szegény, mennyire rosszul énekel - pedig pont ezt nem kellett volna.
Ez persze egy magánvélemény, nem feltétlenül kell egybeesen máséval, lehetséges, hogy mások teljesen máshogy vélekednek a dologról.
Egyébként Lovasi a Kiscsillaggal hozta az átlagos formáját, tudatosult bennem, hogy engem már nem köt le, sem a hajdan számomra annyira sokat jelentő Kispál és a Borz, sem az új formációja Bandinak. Nem rossz, tulajdonképpen szeretem most is, de szívesebben hallgatom a zeneileg sokkal profibb, szövegeiben sokkal mélyebbre hatoló Kiss Tibort és a Quimby-t. Most pont úgy untam, mint a Búcsúkoncerten, a Szigeten. A Quimby-t meg pont olyan szivesen hallgattam, mint, naponta az autómban. Lehet, hogy ez a világ rendje, az elmúlás és a megunás.
A Csík zenekar, a vendégként hívott Presser Gáborral remek volt, ők mindig tetszenek kb fél óráig, amikor kezdem hiányolni a basszusgitárt és a ritmusszekciót a dobbal. Szerencsére nem is zenéltek sokkal tovább.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)