Egy koncert margójára....

Tenap este elmentem a Jobb velünk a Világ c. jótékonysági koncertre, amit a Nem adom fel alapítvány azonos nevű zenekara rendezett, meghívott vendég volt a Csík Zenekar, a Kiscsillag és a Quimby. A koncert célja jótékony, megnevezve egy gyermekotthon építésére kerül a teljes bevétel, a rendezők, a Nem adom fel alapítvány maguk is fogyatékkal élő emberekből áll, illetve javarészt fogyatékkal élők alkotják, már ha lehet egy alapítványt alkotni.
A fogyatékkal élőkkel szemben mindig van egy kis távolságtartásunk, nem tudjuk, hogy mi a jó, ha sajnáljuk őket, vagy tudomást sem veszünk a "másságukról" és úgy segítjük őket, esetleg képletesen fejünket a homokba dugva menekülünk.
Nekem kicsit más a viszonyom, hisen anyám gyógypedagógus, gyerekkoromban naponta talákoztam fogyatékosokkal, az egyetemen pedig 3 éven keresztül napi rendszerességgel jártam egy albérletbe, ahol 4 szurdopedagógus lakott (lányok ;-) ), akik siketek és nagyothallók oktatásával és nevelésével foglalkoztak, jelelés segítségével. Ott nagyon sokat tanulhattam meg arról, hogy az artikulálatlanul, furcsa módon "beszélő" lányok, fiúk sok esetben - tudom, hogy közhely - többek nálunk és őszinte érzésekkel viszonozzák a feléjük forduló pozitív "normális" embereket, akik befogadják őket. Nincs ez másként az enyhe mértékű szellemi sérültekkel sem, ahol a kommunkáció már kicsit nehézkesebb, de meglepő, hogy mennyire álarc és szerep nélküli reakcióval fogadják közeledésünket. Mi "normális emberek" már képtelenek vagyunk ennyire őszintén fogadni és viszonozni valaki közeledését, vagy ennyire nyíltan és őszintén beszélni érzéseinkről és dolgainkról. Őket nem zavarja a sárgán rohadó külvilág, nem félnek attól, hogy érzéseikkel a másik visszaél, csak azt érzik, hogy adni kell, adni kell és örülni a másiknak. Tényleg érdekes a helyzet, de nem akarok ebbe mélyebben belemenni, csak azért írtam le, hogy érezzétek, nem viszolygok, nem nézem le (milyen durva leírni is!!!) az akár szellemi akár egyéb fogyatékkal élőket.
Viszont ez a koncert nagyon durva volt.
A szokásos nyitóbeszédek után (pl. Schmidt Pál) a fogyatékosokból álló Nem adon fel zenekar következett, ahol egy-egy vendégművész segítségével (aki a fellépő másik zenekarokból jöttek) adták elő sajátszerzeményeiket. A koncert 18-kor kellett volna kezdődnie és nagyjából 19-kor indult el a bénán, esetlenül patetikus beszédekkel, teljesen vicces volt, hogy Kiss Tibor a Quimby énekesének 5-6 mondatos beszéde mellett Schmidt Pál maga is enyhén szellemi sérültnek tűnt. Bénán, rosszul fogalmazva, a lényeget kikerülve, képletesen botladozva adta elő a dolgokat. szánalmas.hu.
Utána jött a Nem adom fel zenekar. Már a bekonf előtt, alatt is az enyhe fokú szelemi sérült énekes(?) berohangált a színpadra, kaotikusa állapotokat teremtve, a mikrofonba rosszul artikulálva érthetelen módon ordítva biztatta a közönséget. Próbáltak megálljt parancsolni, de semmi. Tovább esett a színvonal, amikor a zenekar játszani kezdett. Tulajdonképpnem a szépen és jól megírt szövegeket (http://www.youtube.com/watch?v=_pbu_94rHDc ) a berohangálós (Honnan? Miért????) társak artikulálatlan, de hangos bekiabálásokal teljesen tönkretették.

A köztes szinpad átépítésben is teljes káoszt csináltak, aminek hatására minden giga elhúzódássá vált és a Kiscsillag zenekar az ő egy órás műsorára már kilenc után került színpadra, őt követte a Quimby nagyjából 50 perces műsorával nekem pedig a félmaraton után a szűk padsorok között úgy beállt a lábam a röpkének kurvára nem nevezhető 6 óra (!!!!!!!!) ülés után, hogy gyakorlatilag nem bírtam felállni és menni. Fél óra rehabilitációs torna után már bírtam állni és lassan, bicegve menni. Ezzel nem tűntem ki a fogyatékkal élők közül, csoda, hogy nem adott valaki kerekes széket.

Nyilvánvalóan teret kell adnunk a társainknak, legyen az Down szindrómás, esetleg mozgásában korlátozott, vagy hallsásérült, vagy gyengén vagy egyáltalán nem látó. Azonban azt gondolom, hogy a mi felelősségünk is úgy irányítani őket, hogy amit csinálnak az elérjen valamilyen színvonalat, amely legalább részben megfelel a normáknak és valamiféle essencia, valami plusz töltet van benne, ami miatt érdemes megcsinálni és mindenkinek ad valamit. Egy érzést, egy gondolatot és harmónikus dallamot, akármit, amivel ők és mi is többek lehetünk.
Enyhe fokú szellemi sérültet, aki rosszul artikulál és beszél énekeltetni számomra olyan, mintha tornászgerendára irányítanánk a nem látót, vagy a mozgássában korlátozottat futtatnánk, illetve kisérelnénk meg futtatni. Én azt gondolom, hogy nem volt igazán jó a dolog, nem is nagyon tudták a vendégművészek sem kezelni, és környezetemben ülők is néha megdöbbentek a produkció láttán. Azt éreztem, hogy pont a sajnálatot erősítették bennünk, hogy - ó szegény, mennyire rosszul énekel - pedig pont ezt nem kellett volna.
Ez persze egy magánvélemény, nem feltétlenül kell egybeesen máséval, lehetséges, hogy mások teljesen máshogy vélekednek a dologról.
Egyébként Lovasi a Kiscsillaggal hozta az átlagos formáját, tudatosult bennem, hogy engem már nem köt le, sem a hajdan számomra annyira sokat jelentő Kispál és a Borz, sem az új formációja Bandinak. Nem rossz, tulajdonképpen szeretem most is, de szívesebben hallgatom a zeneileg sokkal profibb, szövegeiben sokkal mélyebbre hatoló Kiss Tibort és a Quimby-t. Most pont úgy untam, mint a Búcsúkoncerten, a Szigeten. A Quimby-t meg pont olyan szivesen hallgattam, mint, naponta az autómban. Lehet, hogy ez a világ rendje, az elmúlás és a megunás.
A Csík zenekar, a vendégként hívott Presser Gáborral remek volt, ők mindig tetszenek kb fél óráig, amikor kezdem hiányolni a basszusgitárt és a ritmusszekciót a dobbal. Szerencsére nem is zenéltek sokkal tovább.