A team building foglalkozásnak induló, életem első rafting és extrém kötélpálya mászós túráját túléltem.
Tipikusan az a helyzet volt, hogy ha egyedül vagyok, akkor eszembe sem jut egy ilyen sodrású hegyi folyóba belemenni, aminek 9 (kilenc) fokos a vize. Kaptunk neoprén ruhát, neoprén cipőt, sisakot és úszómellényt, megkérdeztem, hogy az elmúlt 2 éveben hányan haltak meg, de a hölgy csónakvezetőnk azt hazudta, hogy senki. Egyébként a csaj Ute (Újpesti Torna Egylet?) névre hallgatott, Grácban tanul pszichológiát és úgy képzeljétek el, mint a Tóth Évát, de 180 cm magas volt és szőke rövid hajú. Ő volt a 6 személyes gumicsónak vezetője, amit egyedül (!!!) vett le az utánfutóról. Bepróbálkoztam egy nem tudok úszni gyenge dumával, de arra azt mondta, hogy itt nem is kell, mert úgyis elsodor a víz, hanem passzív sodratásban kell részesülni addig, amíg ő meg nem ment. Mondtam, hogy ez tetszene, ha mondjuk este megmentene egy jó vörösbor mellett, de itt nem annyira vicces. Megmutatta, hogy hogy ránt fel a csónakra a vízből egy embert és hogy dobja be a vízbe a mentőkötelet.
Aztán elindultunk. Az eleje, kb 10 percig jó volt, aztán beleborultunk a vízbe, azt sem tudtam hol vagyok meg merre, nagyjából másfél liter vizet letüdőztem amikor azt vettem észre, hogy a csaj türelmetlenül kiabálja, hogy "grab the rope, grab the rope" azaz, hogy végre fogjam meg a kötelet. Szerencsétlen nem értette, hogy most éppen annak örülök, hogy nem kaptam szívinfarktust és nem a purgatóriumban eszméltem fel. Visszamásztunk a hajtóra és aztán még 2 órát váltakozó szerencsével küzdöttünk, de a víz volt általában a győztes. A helyi patak (folyó?) annyira szép helyen ment, hogy annak leírására a szó ügyefogyott. 18 km-t mentünk és egyetlen egy szemetet, koszt van oda nem illő tárgyat nem láttunk, a patak hideg volt, de ivóvíz tisztaságú. Ittunk is belőle, bár én csak akkor mertem, amikor már mindenki ivott és életben maradtak. Én ilyen bevállalós vagyok.
A másnapi extrém kötélpálya mászás rövidre sikerült, mert meghallgattam az előtt gyors egymásutánban két joint-ot elszívó vezetőnk oktatását (pólóján egy felirat: "Ha zavartnak vagy elveszettnek tűnök kérem azonnal vigyen vissza a kocsmába!"), majd felmásztam a kb. 20 méter magas pályára, megcsináltam az első kettő akadályt a hatból, csatakosra izzadtam magam, lejött a bőr a tenyeremről, halálfélelem gyötört és azt mondtam, hogy én most akkor feladnám, mert ez nekem semmi örömöt nem okoz és nem vagyok mazochista, csak enyhén szadista. Szégyen szemre egy kötélen leeresztett, a többiek röhögtek, két csaj is megcsinálta a teljes pályát, én voltam az egyetlen, aki feladta. De valahogy kurvára nem érdekelt, már kinőttem abból a korból, amikor úgy éreztem hogy nekem valamit be kell bizonyítanom. Szerintem nagyon nehéz pálya volt, magason is volt, meg trükkös is volt és most sem értem, hogy mi benne a jó.
Egyébként ez a raftingcamp.at hely nagyon jó. Itt lehet mountain bike-ozni, van vagy 6 kitáblázott MB pálya, ahol az egyik 62 km hosszú és érint két 1800-as csúcsot. A helyszín csodálatos, a táborban pedig 6-14 ágyas szobák vannak, faházak.
Egyszer el kellene ide mennünk, egy rafting, egy bringa, utána egy kis tábortűz, sütögetés, teljes lerészegedés, másnap aki akar felkötheti magát a kötélpályán is. Én nem, az tutizicher.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése