egy családi ironman történet

HAJRÁ APA! HAJRÁ APA! Gyerünk, már nem sok van hátra (csak kábé huszonegy kilométer, az ötszörös ájronmennek és duplaájronmennek ez valószínűleg nem egy nagy távolság)! Bár azt állítják, hogy a hosszú távú triatlon, extrém-man avagy ironman egy röpke úszás, egy laza tekerés és ruganyos futás után a maradék félmaratonnal kezdődik
Ezt látjuk mi is, a négy lány, hogy most kezdődik a harc családunk férfitagja elméje, emésztőrendszere és izomzata közt, pedig nem is volt olyan röpke, laza és ruganyos az előző nyolc óra. Kóla, citromos jégkrém, a túlélőpont körönkénti masszírozása, a strandöltöző mellékhelyiségének többszöri látogatása és a lányok hangos, kitartó és féltő biztatásának segítségével apa végre befut a CÉL-ba (mi is a cél??? vagy ok, csak úgy kérdem). A célegyenesben csatlakozunk apához, és felemelt kézzel együtt sprintelünk át a szalagon, olyan boldogok és büszkék vagyunk! Ráadásul úgy látjuk, él ez az ember (a vas, immár hatodszor). De még nincs vége, a csajok visszamennek átszellemülten, átéléssel szurkolni az izmos fiúknak, na jó lányoknak, néniknek, bácsiknak is, hogy besegítsék őket is.
Viszont ezeket az izgalmakat lehet, hogy legközelebb nem tudnánk elviselni, ezért cselhez folyamodunk, és a hazafelé vezető úton kibontjuk a megmentő ötletet: mi, a lányok is induljunk a következő nagyatádi ironmanen, családi kategóriában, közösen. Osztjuk föl a köröket, ki mit csináljon, mi legyen a csapatnevünk. Holnap megyünk ki futni, jó? Apa csapata és Familitugedör közt vacillálunk (bár itt még a nagylányok nem sejtik, hogy egy év múlva ilyenkor az Ördögkatlanban menthetetlenül beleesnek a Kisstibi csapdájába).
Nagyatád után hamar vége van a nyárnak (hűvös szelek járnak), iskola, tanulás, munka. Nemsokára szól Kasa, kellene nevezni. Segít elintézni, mert miapánk Bamako felé tör(-zúz). Mire hazaér februárban, már kész tények elé van állítva, Apacs a pata az apa csapata, tekintettel arra,hogy mindnyájan hosszú hajúak vagyunk, mint az indiánok, és nem mindenki hord hajpántot, mert akkor HAJRÁfosok volna a nevünk(pedig ennek valós esemény lenne az alapja).
Tavasszal pont olyan sok a tanulnivaló, mint ősszel, az igazi edzések csak nyáron kezdődnek, ezért apát úgy tűnik bent hagyjuk a vízben, nincs idő Dórit föledzeni az úszásra, meg anya félve küldené be a tóba a lányát. De tekerni apa viszi, és nagyon ügyesen suhan Pilist Kávát Monort Pándot összekötő dombokon és alattomos emelkedőkön. Anya futtatja a lányokat (nana), de nehéz, mintha a nemes eszme halványodna (mi is ez? azt hiszem az, hogy ne hagyjuk apát összeesni és mi is részesüljünk a nagyatádi extázisban és katarzisban, mert az van, ha valaki értetlenül firtatná ennek az egésznek az értelmét). Fannit elég nehéz elcibálni futni, ha meg végre igen, akkor öt perc múlva a fogai közt ránk sziszeg, ne beszélgessetek, amikor én mindjárt meghalok. Dóri ott tart, hogy lassan igényli is a hegyeki futóköröket, és támogatja is Fannit. Verát a kilenc évével szintén nehéz rávenni a futóedzésekre, de jön és az ő aranyos tempójában eljutunk odáig, hogy a kimért kb. háromezer méteres kört képes megállás nélkül lefutni enyhe hisztivel, óvatosan hagyni kell. Anya, hát ő is edzeget, futkos, sőt amire rég volt példa, felül a biciklire (először az udvaron, hogy ne lássák, vajon eldől-e az országútin). Lehet, hogy kap egy harmincöt kilométeres kört. Apa pedig a szokásos, rendületlenül próbálja a vállövét lazítani, amit úszóedzésnek hív, időnként megnézi milyen az idő a Kékesen vagy a Tápióságban, és leellenőrzi a közelebbi és távolabbi cukrászdákban és kocsmákban a krémes (és sör?) minőségét, valamint átszalad Albertirsára vagy a környékbeli természetvédelmi területekre. folyt köv...