ébredések

Az akusztikus gitár, és furulya furcsa elegye. Lírai metál. Bogozom a szöveget, ilyen énszintű angoltudással nem könnyű. Zeppelintől szól a starway to heaven. Lassan, már inkább komótosan gurulok az elhagyott mellékúton. Fél négy van. A lehúzott ablaknál érzem hogy még hűvös van, de az illatok... Akác, bodza, mélyzöld, reggeli harmat. Meg valamiért gőzölgő kávé. Pedig az itt biztos nincs. A nap még nem kelt fel. A világoskék égbolton még most a felhők sötétek. A szövegben az ooo it makes me wonder részhez érek. Zöldesen világító szem pár figyeli közeledésem. Még jobban lassítok. Az őz mintha tudná, hogy észrevettem kilép az úttestre, és kocsim fényszórójától megvilágítva átsétál a túloldalra, majd magas zöldbe vész. Megállok egy pillanatra, kiszállok. hallom ahogy lépésből szökellésbe vált. Megijedt pedig nem miatta álltam meg. Azt hittem még minden és mindenki alszik. Micsoda zsongás. Eszembe jut, még a sátrazós erdő kerülős évekből, hogy ebben az időben, közvetlen a napfelkelte előtt, mit rendeznek a madarak. Mintha mindenkinek el akarnák mondani: keljetek már föl, mindjárt kel a nap is! Elkap a lelkesedés, már ismét sátorral járom a tájat. Reggel kinyitom a bejárat duplazipzáros ajtaját. Kibújok a hálózsákomból. Mezítláb kilépek a harmatos fűre, kicsit fázom, összehúzom polárpulcsim. Elsétálok a még parázsló esti tábortűzhely mellett. Keresek egy nagyobb követ, amire leülve, messzire előre bambulok, és várom hogy a távoli dombok sziluettje mögül, előbújjon a nap vöröslő korongja. Érzem ahogy elérnek az első sugarak, milyen kellemes melegséggel terítenek be. Meg lassan érzem, hogy a hajnaltól betépett álom manó is rám talál újra, úgyhogy hazaveszem az irányt. Jó lesz még azért visszabújni az ágyba. Korán volt az a hajnal 3.